Kellemes csalódások

2011 június 16. | Szerző: rosieposie |

 

Mint minden „rendes” ember, én is allergiás lettem. 28 éves koromban, egyik percről a másikra – ha jól emlékszem öcsémmel beszéltem telefonon, és a kanapén ültem – elöntött a nátha. Mire végeztünk a beszélgetéssel már olyan beteg voltam – akkor még azt gondoltam, hogy megfáztam – , hogy már azt fontolgattam, hogy másnap orvoshoz megyek. Reggelre semmi! Ahogy jött, úgy is ment el a megfázásom. Napokig semmi. Aztán megint egyik percről a másikra úgy néztem ki a sok orrfújástól, mint aki már egy hete beteg.

Két hónapig tűrtem ezt az állapotot. Nem miden nap jött elő, de azért már sűrűsödött. Kidobáltam a tavaszi virágaimat (jácint, nárcisz, írisz), mert azt hittem azokra vagyok allergiás. Naponta felmostam, mert azt hittem a por az okozó. Semmi nem használt.

Elhatároztam, hogy elmegyek allergia vizsgálatra. Egyik reggel elmentem a háziorvoshoz, és alig két és fél órás ücsörgés után, három perc alatt megkaptam a beutalómat a legközelebbi tüdőgondozóba. Felhívtam őket, hogy időpontot kérjek, mire közölte az asszisztens hölgy, hogy két hónap múlva szabad időpont. Ettől egy kicsit azért megijedtem, de az asszisztens azt tanácsolta, hogy menjek el időpont nélkül, és időben ugyan többet kell várni, mintha időpontom lenne, de azért biztos bejutok. Hát, ezt is tettem. Kivettem fél nap szabit a munkahelyemen, hogy az egész délutánt rá tudjam szánni a projektre. Vittem magammal újságot, könyvet, zenét töltöttem a mobilomra, felkészültem a több órás várakozásra.

Már a betegfelvételes pultnál kellemes csalódásban volt részem. Az asszisztens hölgy, aki felvettem az adataimat, és elvette a beutalómat, nagyon kedves és segítőkész volt. Miután kiderült, hogy most vagyok ott először, adott egy névjegykártyát, amin a majdani orvosom száma van, és azt mondta, hogy hívhatom bármikor a doktornőt. Amikor végzett az adatok felvételével elmagyarázta, hogy hol kell majd várakoznom, és megkért egy másik kolléganőt, hogy kísérjen már el az egy emelettel lejjebb lévő váró terembe, mert még soha nem jártam ott.

A várakozás nem volt hosszú. Voltak páran, akik az időpontjuk miatt korábban mentek be, mint én, de összességében nem vártam többet, mint a háziorvosnál a beutalóért. A doktornő nagyon kedves volt. Végig csináltuk az ilyenkor szokásos vizsgálatokat, az asszisztens mindent szépen elmagyarázott, segített, ha kellett, megnyugtatott, megmutatta hogyan kell használni az orrspray-t, amit felírtak nekem.

Nagyon kellemes élmény volt! Sajnos van tapasztalatom kórházakkal, orvosokkal, és rideg nővérkékkel. Sokszor úgy érzi magát az ember, hogy szinte szégyelli, hogy neki problémája van. Arról meg nem is beszélve, hogy az orvos néha úgy beszél a fejed felett az asszisztenssel magán ügyekről, hogy szinte kellemetlen ott ülni.

A másik pozitív élményem egy éjszakai ügyeleten ért. Bele ment a szemembe valami a pünkösdi hosszú hétvégén. Nem tudtam kiszedni, szúrt, fájt, dagadt a szemem, vörösödött, kellemetlen volt. Másnap horgászni akartunk, így úgy döntöttünk, hogy nem várunk reggelig, elmegyünk az ügyeletre. A szüleinknél voltunk vidéken és a Békéscsabai kórház volt a legközelebb, így hát oda mentünk. A röhej az egészben, hogy Békéscsabán, egy megyeszékhelyen, nincs szemészet. Nem éjszakai szemészeti ügyelet, hanem a szemészeti osztály szűnt meg. Az ügyeletes orvos ettől függetlenül nagyon aranyos volt. Megnézte a szememet, ő is megállapította, hogy bele ment valami, és valószínűleg még ott is van, de ő sajnos nem veheti ki. Át kell mennünk Gyulára, ahol nem biztos, hogy ilyenkor – este 10 óra volt – van szemészeti ügyelet, de másnap reggel biztosan lesz valaki segíteni tud. Mi minden esetre átmentünk még akkor, és szerencsénkre volt ügyelet, csak orvos nélkül! Egy asszisztens hölgy tartott éjszakai ügyeletet egyedül. Azt mondta, hogy elsődleges ellátásban tud részesíteni, ha ennél több kell, akkor reggel kell vissza mennünk. Beültem a székbe, hipp-hopp kikapta a szememből a valamit, amitől rögtön megszűnt a szúrás. Úgy megkönnyebbültem. A legszebb az egészben, hogy a hölgy azt sem kérdezte meg hogy hívnak, nemhogy a taj kártyám iránt érdeklődött volna. Semmi adatomat nem kért el, nem töltött ki semmi papírt, mielőtt hozzám nyúlt volna. Kikapta a szememből a valamit, megköszöntünk, aztán elmentünk. Mindezt nagyon finoman, óvatosan, kedvesen.

Örülök, hogy van még ilyen is az egészségügyben. Ezeken az embereken látszott, hogy a betegért vannak, és tényleg segíteni akarnak!